A SZABADSÁG VÉRE
Mentősök az 56-os forradalomban
A Semmelweis Orvostörténeti Múzeum, Könyvtár ls Levéltár és a Kresz Géza Mentőmúzeum közös kiállítása

(Időszaki Kiállítás - 2006. nov. 23. / 2007. ápr. 30.)

MENTŐSSORSOK


Dr. Lehőcz Vera (1926-) mentőorvos

1950-ben, orvostanhallgatóként lépett be az OMSZ-hoz, előbb mentőtisztként, majd 1952-ben orvosi diplomájának megszerzése után mentőorvosként szolgált. 1956. október 23.-tól szolgálatban volt. Október 27-én utcai lőtt sérülthez riasztották, a betegellátást követően mentőegységével a Bakáts téri kórházba indult. A Közraktár utca felől egy szovjet páncélos belelőtt a kórház felé haladó mentőgépkocsiba. Lehőcz doktornő tüdő- és gerinclövést szenvedett, gerincsérülése azóta is gyógyíthatatlan.

Dr. Orovecz Béla (1909-1966) mentőorvos, az Országos Mentőszolgálat főigazgatója

Mentőtisztként, később mentőorvosként teljesített szolgálatot a Budapesti Önkéntes Mentő Egyesületnél, 1934-ben szerzett orvosi diplomát a Budapesti Tudományegyetemen. Orovecz 1944-ben orvosszázadosként az Országos Légoltalmi Parancsnokságon és a Magyar Vöröskereszt Mentésügyi Osztályán orvos-előadóként dolgozott. Csatay Lajos honvédelmi miniszter bízta meg Budapest Székesfőváros Hatósági Légoltalmi Mentőszolgálatának megszervezésével, amely az ostrom idején a légoltalmi körzetekben felállított segélyhelyekkel mindvégig kimagasló szervezettséggel működött. Mentésszervezési tevékenysége mellett a világháborús üldöztetés idején nagy számban mentett meg politikai és zsidó üldözötteket, akik mint kiképzett laikusok, mentősökként tevékenykedtek a légoltalmi mentésben a fővárosi ostrom idején.
A fővárosi mentőerők világháború idején történt integrációjának sikerei és tapasztalatai alapján 1948-ban honvédségi állományból a Népjóléti Minisztériumba került, és őt bízták meg a magyarországi mentésügy átszervezésével. Az 1948. május 10-én alapított Országos Mentőszolgálat miniszteri biztosa, szeptembertől főigazgatója. Megszervezte az immár országos kiterjedésű és hatáskörű Mentőszolgálatnál a mentőápoló-és mentőtisztképzést, majd a mentőállomás-hálózat fejlesztését. Igyekezett korszerű gépkocsitípusokat tömegesen  rendszeresíteni.  
1954-ben Európában elsőként életre hívta a rohamkocsi-szolgálatot (ROHOSZ), 1956-ban a forradalom és szabadságharc idején beindította a Mentőszolgálat Markó utcai Központi Mentőállomásának légoltalmi pincerendszerében üzemelő átmeneti segélykórházat, a Pincekórházat, majd nem sokkal később, még a forradalom idején megalapította a Mentőkórházat, 1958-ban elindította a magyarországi légimentést.

Rónafalvi Ödön (?-1956) mentő-orvossegéd

Szerzetesi életre készült a piaristák rendjében. Tanári diplomájának megszerzését követően szentelték volna fel, de erre az egyházüldözések miatt már nem kerülhetett sor. Miután az OMSZ-hoz belépett, először mentőápolóként dolgozott, majd az orvossegédi szaktanfolyam elvégzését követően mentő-orvossegéd vizsgát tett, és folytatta tovább kivonulói szolgálatát. Mindemellett a budapesti mentésirányításban is részt vett: a Markó utcai Központi Irányító Csoportban fogadta a betelefonálók segélyhívásait és irányította a fővárosi mentő-kocsiparkot.
1956. október 24-én este utcai lőtt sérülthöz vonult ki mentőegységével, akit ellátás után a MÁV Kórházba akart szállítani. Járművére a Bajza utcában egy szovjet katonai egység tüzet nyitott. Rónafalvi azonnal életét veszítette, Kecskés Sándor mentőápoló másnap reggel halt hősi halált.

Kecskés Sándor (?-1956) mentőápoló

Kecskés Sándor mentőápolóként szolgált a Mentőszolgálatnál, bajtársai körében idős, tapasztalt munkatársnak számított. A forradalom kitörésétől kezdve folyamatosan szolgálatban volt, a kivonuló mentőegységekkel többször járt a Corvin-közben a sortüzek és a mind hevesebb harcok ellenére. 
1956. október 24-én este a Rónafalvi Ödön mentő-orvossegéd által vezetett mentőegység tagjaként utcai lőtt sérülthez vonult, akivel ellátás után a MÁV Kórházba indultak. Járművükre a Bajza utcában egy szovjet katonai egység tüzet nyitott. Kecskés súlyos életveszélyes sérüléseket szenvedett, a helyszínre kiérkező mentők szállították a MÁV Kórházba. Életét orvosai már nem tudták megmenteni, másnap reggel halt hősi halált.

Ferenczy Tibor (1926-) mentőápoló

Állatorvosnak készült, egyetemi tanulmányai azonban megszakadtak, 1949-ben az Országos Mentőszolgálat kötelékébe lépve mentőápolóként helyezkedett el. 1951-ben segédirányítói beosztást kapott és még abban az évben központi mentésirányító lett. 1956. október 23-tól folyamatosan szolgálatban volt, a harcok idején mindvégig mentésirányítóként dolgozott. 1986-ban nyugdíjba vonult, de továbbszolgáló nyugdíjasként további húsz éven keresztül folytatta tevékenységét a Központi Irányító Csoportban. Szolgálati ideje alatt számos kitüntetést kapott, nyugdíjba vonulásakor az egészségügyi miniszter Batthyányi-Strattmann díjjal tüntette ki, közel hatvan éves szolgálatáért 2006-ban pedig Gábor Aurél emlékérmet kapott.

Dr. Felkai Tamás (1922-1997) mentőorvos, kandidátus

Orvostanhallgatóként került a Mentőszolgálathoz, kivonuló mentőtisztként, majd diplomájának megszerzését követően mentőorvosként folytatta kivonulói szolgálatát. 1954-ben a rohamkocsi-szolgálat egyik alapítója, 1955-től nyugdíjazásáig e speciális működési ág irányítója, főorvosa volt. Munkatársaival együtt dolgozta ki a súlyos, életveszélyes állapotban lévő sérültek korszerű helyszíni ellátását. Az 1954-ben szervezett rohamkocsi-szolgálat napi feladatai között lassan szerepet kapott a helyszíni reanimáció, a helyszíni anaesthesia, a tartós vénabiztosítás. Később a shock, az infarctus, majd a helyszíni pacemaker és egyéb elektrotherápiák kidolgozása és begyakoroltatása, a fájdalomcsillapítás és a lélegeztetés a rohamkocsi gyakorlatában mindennapos rutinná vált.
1956-ban mentőorvosként, számos sérültet látott el és vitt az akkori nehéz körülmények között az elérhető gyógyintézetekbe. A kivonuló szolgálat mellett vezette a Markó utcai mentőállomás alagsori pincerendszerében ideiglenesen felállított átmeneti sürgősségi kórházát, a Pincekórházat. Az 1956-ban indított Szobi utcai Mentőkórház megalakulását követően a rohamkocsi-szolgálatot áthelyezte a Mentőkórházba, kivonuló szolgálata mellett a Mentőkórház röntgenorvosi tevékenységét is ellátta. 1987-ben a magyarországi szervezett mentés centenáriumi évfordulójakor több évtizedes szervező munkájának köszönhetően az 1950-es években bezárt Kresz Géza Mentőmúzeum ismét megnyithatta kapuit, A múzeumnak - 1997-ben bekövetkezett haláláig - igazgató főorvosa volt.

Dr. Gábor Aurél (1923-1976) mentőorvos, kandidátus

Gábor Aurél 1954-ben, a rohamkocsi indulásának évében lépett az OMSZ állományába, mint részállású mentőorvos, majd 1955-től főfoglalkozású mentőorvosként lett elkötelezettje a mentésügynek. A forradalom idején folyamatosan teljesítette mentőorvosi kivonulói szolgálatát.
1956-tól 1968-ig belgyógyász szakorvosként dolgozott a Mentőkórházban, kórházi kutatásainak eredményeit kivonuló szolgálatával a gyakorlatban alkalmazta, majd oktatta. Kandidátusi védését követően, 1968-tól a Mentőszolgálat tudományos főmunkatársa, kiemelkedő szerepe volt 1957-től az oxyológia (mentéstudomány) egyetemi oktatásában, amely kezdetben még speciálkollégium formájában, majd 1983-tól kötelező egyetemi tantárgyként szerepelt. Ugyancsak az ő nevéhez fűződik az 1969-ben, a mentőápolók számára indított középszintű, kétéves mentőtiszti képzés, majd a miniszteri rendelet által akkreditált, 1975-ben egészségügyi főiskolai rangra emelt mentőtiszti képzés elindítása.
Gábor Aurélt az "utcára vitt intenzív ellátás" elve vezette, mentőkórházi szakorvosként-kutatóként olyan gyógyeljárásokat kísérletezett ki, fejlesztett tovább kollégáival, melyek a Mentőkórház-rohamkocsi együttműködésében Magyarországon - és az egész világon - eddig ismeretlen sikereket eredményeztek az újraélesztés, fájdalomcsillapítás, elektroterápiák és az életveszélyes shock-állapotok helyszíni kezelésének gyakorlatában. 1976-ban autóbalesetben veszítette életét.