"KÉPEK A GYÓGYÍTÁS MÚLTJÁBÓL"
AZ ÚJKORI ORVOSTUDOMÁNY MEGSZÜLETÉSE
(I. terem)

A reneszánsz hatására az új típusú kutató ember kritikai szemlélete megkövetelte a klasszikusok újraértékelését. A könyvnyomtatás feltalálása lehetővé tette, hogy az újonnan lefordított művek, mind szélesebb rétegekhez jussanak el. A földrajzi felfedezések következményeként a gyógyászatban új gyógynövények (ipecacuanha, guajak, chinin stb.) terjedtek el. A reneszánsz képzőművészete irányította részben a figyelmet az anatómia felé. Az anatómiai feltárás Leonardo da Vincivel kezdődött, és Vesalius munkájában teljesedett ki. Leonardo célja az volt, hogy az emberi test anatómiájának beható ismeretével szobrain és képein élethűbben ábrázolja a valóságot. Vesalius pedig az orvostudomány szolgálatába állította az anatómiát.

A vallásháborúk kora tág teret engedett az orvosi gyakorlat, különösen a sebészet számára. Ambroise Paré (1510-1590) munkássága - a harctereken szerzett gyakorlaton felül - a vesaliusi anatómiára épült, és ezzel új korszakot nyitott a gyakorlati sebészetben. A kor nagy alakja Parace/sus (1493-1541), aki mint bázeli egyetemi tanár nyilvánosan elégette Galenus és Avicenna könyveit, és a gyógyítás alapjává a közvetlen megfigyelést tette.

Anglia szintén nagy egyéniséget adott az orvostudománynak William Harvey (1578-1657), a vérkeringés felfedezője személyében. Bár nem volt orvos a németalföldi természetbúvár, Anton van Leeuwenhoek (1632-1723), a mikroszkópos vizsgálatok népszerűsítésével mégis beírta nevét az orvostörténelembe.

Paré, a modern sebészet megalapítója

A Gersdoiff Feldtbuch der Wundartzney (1517) című könyvében található vérzéscsillapítást ábrázoló metszete mellett állítottuk ki azokat az égetővasakat, amelyeknek formája alig változott a középkortól a XIX. század elejéig.

A háborúk leggyorsabban megérlelődő "haszna" a sebészet ugrásszerű fejlődésében jelentkezett. Ezt a megállapítást Ambroise Paré (1510-1590) életműve igazolja. Paré hosszú életét végigkísérik a háborúk, így a sebészet mesterévé - adottságain kívül - a harctéri gyakorlat tette. Nem volt tanult ember, latinul sem tudott, a klasszikusok semmit sem jelenthettek számára. Nagyságát és elismertségét jellemzi, hogy 1554-ben mégis kinevezték a College Saint-Come fősebészévé. A tapasztalat és a véletlen vezette ahhoz a felismeréshez, hogy a lőtt sebek más jellegűek, mint a mérgezettek, és kiégetés nélkül gyorsabban gyógyulnak. Ebben a kérdésben nem kisebb tekintéllyel, mint a pápa udvari sebészével, Giovanni de Vigóval állott szemben. Vesa/ius párizsi tanára, Jacques Dubois, kinevezte proszektorrá (kórboncnok), de Paré nem vette át Dubois Galenusra alapozott anatómiai nézeteit, hanem 1555-ben nyíltan a vesaliusi tanok követőjévé vált. Paré másik nagy vívmánya az volt, hogy kiemelte a feledés homályából és a gyakorlatba újra bevezette az erek lekötését. Chirurgia Opera (1582) című műve mellett trepanát (koponyafúrót) és csontkorong-kiemelő állványt mutatunk be. E korban a sebészek, akik az orvos hierarchie alsó fokán helyezkedtek el, gyakorlati képzést a borbélymesterséggel kapcsolatban kaptak, és csak manuális gyógyító tevékenységet folytattak. A medikusok viszont az egyetemen szerzett természettudományi alapokon álló ismeretek birtokában leginkább a mai belgyógyászathoz hasonló munkát végeztek, és általában komoly irodalmi-tudományos munkásságot fejtettek ki.

Vesalius és az újkori anatómia

Andreas Vesalius, az újkori anatómia megalapítója (1514-1564) a brüsszeli udvari patikus fia volt. Kora ifjúságától kezdve vonzódott a természettudományokhoz, különösen az anatómiához. Iskoláit Louvainban kezdte, orvostudományi tanulmányait pedig a híres párizsi egyetemen, valamint Louvainban és Brüsszelben folytatta. 1537-ben Páduában szerezte meg a doktori címet. Huszonhárom éves korában ugyanezen az egyetemen megkapta a sebészeti és anatómiai katedrát. Hihetetlen energiával és munkabírással dolgozott. 1542. augusztus l-én fejezte be alapvető nagy művének kéziratát: De humani corporis fabrica libri septem. Könyvét Bázelban a híres Oporinus nyomdájával készítette el. 1543-ban jelent meg először a 663 folio oldalas, 300 fametszetet tartalmazó korszakalkotó munkája.

Vesalius legfőbb érdeme, hogy az anatómiát megszabadította a Galenus által meggyökereztetett, állatanalógiából eredő hibás és tarthatatlan nézetektől. Külön kell szólni a metszeteket alkotó művészről, akinek személyében napjainkig nem tudtak megegyezni a kutatók. Legnagyobb valószínűség szerint Vesalius honfitársa, a Tizian-iskolához tartozó Jan Stephan van Calcar (1499-1564), készítette a fametszeteket, de van olyan nézet is, hogy maga Tizian is közreműködött a munkában.

Kiállításunkon egy 1551-es nürnbergi kiadás látható Vesalius híres könyvéből. Előtte egy későbbi (XVII - XVIII. sz.) anatómiai fafaragvány áll. Mellette két igen érdekes és értékes, a XVII. századból való szétszedhető, faragott elefántcsont szülészeti tanfigura, amelynek anatómiai felépítése - ha orvostudományi alapon vizsgáljuk - Vesalius előtti ismeretekre utal, stílusjegyei azonban a XVII. század közepére teszik. Készítőjük, Stephan Zick (1639Ź-1715), híres nürnbergi elefántcsontfaragó mester volt. Az egyetemi anatómiai oktatást illusztrálja Jacobus Harrewijn (1660 k.-1732 után) a leydeni Theatrum Anatomicumról készített rézmetszete. Az anatómiai szemléletre jellemző példa Albrecht Dürer (1471-1528) önarckép-vázlata. A hátteret Valerius Bellatus Velencében, 1575-ben keltezett orvosi diplomája adja.